Állapította meg a témában végzett összegző vizsgálat.

https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/736x/81/ab/4c/81ab4ca5e7950c58971ca2b1472f0ede.jpgEgy 1999-ben kelt tanulmány alapján a tudomány egységesen elfogadott álláspontjává vált, hogy a nők peteérésük alatt, termékenységük csúcsán, főként rövid távú kapcsolatra a férfiasabb vonású és agresszívebb, határozottabb, dominánsabb viselkedésű férfiakhoz vonzódnak, míg a hónap többi napján, főleg hosszú távra a "lágyabb" arcvonásokat részesítik előnyben.

Az erről szóló evolúciós, kettős-stratégia értelmében az utódok biztonságos felnevelését segítheti elő, ha "kevésbé vonzó", de szelídebb partnerekkel kötik össze az életüket, akik készek az utódok érdekében invesztálni, jó apák és feminin vonásokkal bírnak; majd "jó géneket" garantáló, versengő, erős immunrendszerű, vonzó, férfias férfiakkal lépnek félre (és termékenyülnek meg), akik több nő körében sikeresek, ám nehezebben köteleződnének el.

Mindebből ez idáig a hiánytényezőket sikerült bizonyítani: a nők a túl "maszkulin" férfiakat alkalmatlannak találják a hosszú távú kapcsolatokra és ösztönösen nem tartják őket "jó apának", ami más tényezőkből (például magasabb agressziószint, a gyerekek iránti kisebb érdeklődés) is fakadhat.

Bővebben: Dominancia dilemma

A feltételezés másik oldalát, miszerint rövid távra mégis ők lennének vonzóbbak, nem sikerült maradéktalanul igazolni.

Módszertani hibák- és téves feltételezések... avagy légy kerül a levesbe…

Az új kutatást végző Christine Harris (University of California, San Diego) 2011-ben akarta megismételni az 1999-es vizsgálatot, amelyet addig minden kritika nélkül vettek át a tudósok. Ehhez 258 menopauza előtt álló nőt használt alanyként, akik nem voltak állapotosak, nem szedtek hormonális fogamzásgátlót és szabályos volt a menstruációs ciklusuk.
A nőknek kaukázusi és ázsiai férfiarcokat mutattak, amelyeket a maszkulin vonások irányába torzítottak el. A feladat az volt, hogy vonzerő szempontjából értékeljék a férfiarcokat.  Az eredmények nem jeleztek semmiféle termékenységgel összefüggő korrelációt. A vizsgálat tanulsága, hogy a nők számára a definíció szerint enyhén "feminin" vonású férfiak általánosságban, ciklustól függetlenül vonzóbbak.

Ne olyan gyorsan...

Harris ominózus kísérletét többen is bírálták, mondván, nem szűrte ki a 40 fölötti nőket, illetve figyelmen kívül hagyott más olyan kutatásokat, amelyek alapvető elméleteiket a '99-es eredményekre építették, minek következtében úgy döntött, nekifut még egyszer a dolognak. Megismételte a kutatást, immár 30 éves, vagy fiatalabb alanyokkal.

Kis kitérőként érdemes megjegyeznünk, hogy a domináns férfiakhoz való fokozottabb vonzalmat kimutatni addig is csak olyan, már párkapcsolatban élő nőknél sikerült, akik átlagéletkora magasabb volt; a hajadonoknál, egyedülállóknál, nem tartós kapcsolatban élőknél nem találtak ilyesfajta preferenciát. Továbbá a "vonzalom" kizárólag rövid távú érdeklődés esetén mutatkozott meg.

Visszatérve Harrisre, második alkalommal is ugyanazt az eredményt kapta, ami megfelelő motivációnak tűnt, hogy a régebbi vizsgálat módszertani hibáit kezdje feszegetni.

Vajon a "kettős-stratégia" elmélete inkább lehet egyfajta indok a női hűtlenségre, nem csak a nők, hanem a férfiak részéről is?

A továbbiakról a kutatás végén olvashatunk.

"Jó gének" és "immunkompetenciahátrány-hipotézis"...

A "jó géneket" a kutatók eddig egyértelműen, abszolút szempontként használva kötötték össze a fokozott "férfiassággal". Az érveik körülbelül azon a ponton kezdtek önmagukba csavarodni, amelyen a nők választásával próbálták igazolni a nők választását. Az "alfa" férfi sikeres - mert sok nő választja, s mivel az ilyen nők fiainak is sok utóda születik, az alfa férfiak továbbra is sikeresek maradnak. Richard Dawkins és mások is segítségül hívják ezt az önmagát igazoló logikai elvet, s ilyesformán a női választás visszacsatoló hatása valóban generálhatna genetikai előnyöket. A logika azonban éppen matematikailag sántít.

"Egy olyan társadalomban, ahol a hímek azért versenyeznek egymással, hogy férfias férfiként kiválasszák őket a nőstények, az egyik legjobb dolog, amit egy anya tehet a génjeiért, hogy olyan fiút hoz világra, aki azután, amikor reá kerül a sor, vonzó férfias férfinak bizonyul. Ha biztosítani tudja, hogy fia, amikor felnő, azon kevés szerencsés hím egyike legyen, akik a legtöbb kopulációhoz jutnak, akkor rengeteg unokája lesz. Ennek az a következménye, hogy a nőstény szemében egy hím egyik legkívánatosabb tulajdonsága egészen egyszerűen maga a nemi vonzerő."

"Az a nőstény, aki egy rendkívül vonzó férfias férfival párosodik, nagyobb valószínűséggel szül olyan fiakat, akik a következő nősténygeneráció számára vonzóak lesznek, s akik sok-sok unokát nemzenek neki. Elképzelhető tehát, hogy eredetileg a nőstények olyan, nyilvánvalóan hasznos tulajdonságok alapján választják ki a hímeket, mint az erőteljes izmok, de amint az ilyen tulajdonságok egy faj nőstényei körében mint vonzó tulajdonságok széles körben elfogadottá válnak, a természetes szelekció a továbbiakban már pusztán azért is kedvezni fog nekik, mert vonzóak."

(Richard Dawkins - Önző gén)

a) Problémás gondolatmenet...?

A modellt tekintve az, ha csupán kevés számú alfahím párzik - s a nők genetikai hajlamuknál fogva ezt az "osztozkodó" rendszert támogatják - legfeljebb a legrátermettebb nők fiainak fog kedvezni, hisz ők kerülhetnek majd be a következő generáció alfahímjei közé; a többi nő fiúutódai hoppon maradnak...

Ellenben ha azok a gének érvényesülnek, melyek a nőket birtoklásra, féltékenységre, vagy promiszkuitásra teszik hajlamossá, az ő leányaik is ilyenek lesznek, minek eredményeként fellazul/létre sem jön a poligám rendszer - és nem csak az "alfa" nők fiai szórhatják a génjeiket.
Ha mindenki "alfahímektől" termékenyült meg anno - nem az apák minősége döntött a következő generáció alfáiról. Hanem az anyáké.*
A bónusz, hogy a nők sosem lehetnek benne biztosak, léteznek-e náluk "jobb" egyedek, akiket a nekik tetsző "alfa" megtermékenyít. A női szaporodási stratégia számára két lehetséges út marad: (kölcsönös) promiszkuitás / kölcsönös monogámia és féltékenykedés.

*Több, egymástól független vizsgálat tanulsága szerint a fiúutódok intelligencia-, dominancia-, agressziószintje, továbbá számtalan állatfaj esetében a felnőttkori státusz is az anyáéval korrelál. Az intelligencia öröklődését például a genetikusok az x kromoszómához kötik, amelyet a fiúk kizárólag anyjuktól kapnak.

b) Fonák magyarázatok...?

A "túl maszkulin alfahímek" ezen kívül immunrendszer és spermiumminőség tekintetében sem múlják fölül kevésbé "férfias" társaikat - de még az intelligenciaszintre gyakorolt jótékony hatás is erősen vitatott. Egy előbbitől független kísérletben ráadásul bizonyították, hogy az ilyen apák fiai férfiasak lesznek, ám érdekes módon lányaik is ezeket a vonásokat öröklik, így kevésbé lesznek nőiesek és vonzóak.

Ha gyengébb az immunrendszer - jön a szintén önmagát igazoló hátrány-elmélet (handicap principle), amelyet Amotz Zahavi dolgozott ki 1975-ben.

Az izraeli tudós elvét ezután a páva farkára, a szarvas agancsára, végül a (túl) magas tesztoszteronszintre is alkalmazni kezdték (utóbbira annak felettébb hátrányos jellemzői miatt). Érdemes figyelembe vennünk, hogyan elmélkedik minderről Richard Dawkins.

"Én nem hiszek ebben az elméletben, ámbár most már nem vagyok annyira magabiztos, mint amikor először hallottam róla. Rámutattam, hogy a logikus következmény a féllábú és félszemű hímek kifejlődése volna. Zahavi, aki izraeli, azonnal visszavágott: „Legjobb tábornokaink némelyike félszemű!” Mindazonáltal továbbra is megmarad az a probléma, hogy a hátrányelméletben, úgy látszik, alapvető ellentmondás van. Ha a hátrány valódi - és az elmélet lényegéhez tartozik, hogy valódinak kell lennie -, akkor maga a hátrány éppoly biztosan fogja büntetni az utódot, mint ahogy vonzhatja a nőstényeket. Mindenesetre fontos, hogy a hátránynak nem szabad továbbjutnia a lányutódokba."

Dawkins természetesen maga is logikai hibákba esik, amikor azt írja:

"Az a nőstény, aki egy rendkívül vonzó férfias férfival párosodik, nagyobb valószínűséggel szül olyan fiakat, akik a következő nősténygeneráció számára vonzóak lesznek, s akik sok-sok unokát nemzenek neki. Elképzelhető tehát, hogy eredetileg a nőstények olyan, nyilvánvalóan hasznos tulajdonságok alapján választják ki a hímeket, mint az erőteljes izmok, de amint az ilyen tulajdonságok egy faj nőstényei körében mint vonzó tulajdonságok széles körben elfogadottá válnak, a természetes szelekció a továbbiakban már pusztán azért is kedvezni fog nekik, mert vonzóak."

Megfeledkezvén róla, hogy mindkét nem, párhuzamosan fejlődött "valamilyenné", pedig elmélete szerint "alfa" és "béta" nőstények nincsenek (megjegyzendő, hogy más összefüggésben vannak) - s mindezt maga is gyakorta a természetes szelekcióval, a nemek fegyverkezési versenyével, továbbá a mérsékelt nemi szelekcióval magyarázza.

Az első értelmében a legéletképesebb egyedek utódai maradtak életben (a nőies alkat például összefügg az anyák és az utódok intelligenciaszintjével - a férfiak fizikai ereje pedig lehet az egymással való versengés következménye a női ízlés, mint hatótényező nélkül is), a második arra tér ki, hogyan próbálták a nőstények és hímek párhuzamosan érvényesíteni a szaporodási stratégiáikat (tehát nem a másik nem ízlésére, hanem ellenkezőleg, a nemek közötti "érdekellentétekre" helyezi a hangsúlyt).

Az alfahímelmélet "bukása"...

Különösnek tűnhet, de magát az elméletet a gyakorlatban soha, senki nem bizonyította. Egy Angus John Bateman nevű kutató ecetmuslicákkal végzett, 1948-as kísérletének és egy Williams nevű másik kutató "szülői befektetés" elméletének "nászából" nemzette egy Trivers nevű, harmadik kutató.

Az ecetmuslicával végzett kísérleteket sokáig senkinek nem jutott eszébe visszaellenőrizni sem; kritika nélkül fogadták el úgymond "genetikai bizonyítékként", noha csak megfigyelésen alapult. A lépésre végül Patricia Adair Gowaty szánta rá magát, nem is olyan rég, 2012-ben.

A genetika épp úgy nem igazolta vissza Bateman-t, ahogyan a más állatfajok körében végzett vizsgálatok sem igazolták vissza az addigi megfigyeléseket.

One Weird Trick Female Animals Use to Control Who Gets Them Pregnant

Genital Evolution: Why Are Females Still Understudied?

Az "immunkompetencia-hátrány" elméletével egyéb gondok is akadtak. Például egy tanulmány értelmében egészségügyi ellátás szempontjából minél fejlettebb és biztonságosabb egy ország, annál inkább a "feminin" arcvonásokkal rendelkező férfiakhoz vonzódnak a nők (amit szintén a hendikep-elmélettel magyaráztak); ám ezzel szöges ellentétben egy másik tanulmány a "többségében vidéki környezetben élő" nőknél mutatott ki a városiakkal szemben hasonlót.

Csak feltételezhetjük, hogy első esetben más állt az eredmények hátterében, vagy maradnak a módszertani hibák.

Az alábbiakban érdekességként arról is olvashatunk, hogy a nők az általuk birtokolható erőforrások függvényében, különböző "stratégiákkal" válogatnak a férfiak közül: minél több saját erőforrással rendelkezhetnek, annál inkább a férfi külseje kerül előtérbe az eltartó képességével szemben. Ami igazán érdekes, hogy az elemzés - sok más mellett - kitér a sok gyermeket tervező nőkre is, akik szintén a "femininebb" férfiakat részesítik előnyben.

The Effects  of Control  of Resources  on Magnitudes  of Sex Differences  in Human Mate Preferences

Újabb ellentmondások…

Előző stratégia tökéletesen illeszkedne abba az elméletbe, amely kimondja: a feminin férfi „jobb apa”. Csakhogy a dolgokat bonyolítandó, időközben annak is ki kellett derülnie, hogy a férfiak „valóban feminin aggyal” bírva kevesebb utódot nemzenek és hajlamosabbak ellenségeskedni a nőkkel.

A kutatók a gyűrűs és mutatóujj hossza, továbbá a domináns viselkedés között nem találtak összefüggést.

A továbbiak megértéséhez segítségül kell hívnunk a prenatális tesztoszteron fogalmát - ami a még magzati korban termelődő tesztoszteront jelenti.

A hormon nem csupán az agy szerkezetét téríti el "férfias" irányba az "alap" (nőies) irányból, de az ujjak arányát is befolyásolja: hatására lesz a férfiak gyűrűsujja hosszabb a mutatóujjuknál. (Nők esetében is hasonló végeredménnyel jár az átlagosnál magasabb magzati tesztoszteronszint.)

Cikkünk szempontjából mindebből annyi fontos, hogy a „feminin” (alacsony prenatális tesztoszteronszint, esetleg mindehhez relatíve magas felnőttkori ösztrogénszint -> valóban „nőies” csontszerkezetű arc) és a „kevésbé maszkulin” (magas prenatális, alacsony felnőttkori tesztoszteronszint -> szerkezetileg „férfias” felépítésű, ám nem túl markáns arc) jellemzők gyakran keverednek össze a kutatásokban, ami rögtön megmagyaráz egy sor, mind ez idáig érthetetlen jelenséget.

A nőknek általánosságban nem a feminin, hanem a kevésbé maszkulin férfi számít vonzónak; s mindazok a tesztek, amelyek korlátoltságuknál fogva egy fokozottan maszkulin és egy valóban feminin arcot vetettek össze, erős kényszerhelyzetbe hozták az alanyokat, akik így (mintegy kizárásos alapon) kénytelenek voltak a „túl maszkulin” arcot választani. De még erre sem volt feltétlenül szükség - a számítógépes technikával torzított arcok tekintetében a magas tesztoszteronszintre utaló, „túl maszkulin” jegyeket fel sem tüntették. Nincs haj, arcszőrzet, gyakran szemöldök sem, a bőr tónusa egészséges, aminek szintén fontos szerepe lehet a választásban.

Ebben a kutatásban azt találták, hogy a nőket leginkább az eddigi fogalmaink szerint „nőiesebb” arcú, ám férfias bőrtónusú férfiak vonzzák. Más vizsgálatok is érdekes következtetésre jutottak: például a férfi izomtömegénél, „férfias” testfelépítésénél fontosabb szempont, hogy ne legyen elhízva.

A magas prenatális tesztoszteronszint, mérsékelt felnőttkori tesztoszteronszinttel ötvözve szimmetrikus testet, még bőven egészséges immunrendszert eredményez - melyek mindegyike összefüggést mutat a nők orgazmuskészségével. Mindezt anélkül, hogy a magzatkori tesztoszteronhiány, esetleg felnőttkori ösztrogéntöbblet valóban „feminin” irányba vinné el a férfi hormonrendszerét, vagy a magas felnőttkori tesztoszteronszint (a "macsó", klasszikusan férfias külső előidézője) hátrányosan befolyásolná az immunrendszer működését és a test szimmetriáját.

Ha nincsenek "alfahímek" - miért létezik "női hűtlenség"?

A "domináns, férfias" alfák és női monogámia, férfi poligámia vonatkozásában fentebb már olvasható néhány kutatás arról, hogy a nőstények számos fajnál hajlanak a promiszkuitásra és igyekszenek a hímek nagy részét "helyzetbe hozni", éppen a nemek fegyverkezési versenye és a szexuális konfliktusok folytán, továbbá utódaik rátermettségének érdekében.

Tény, hogy a nők az embernél is hajlamosak a félrelépésre.

A legújabb becslések szerint a női hűtlenkedők aránya hasonló a férfiakéhoz - más meglátások azt is vitatják, hogy a "nőies" félrelépésnek minden esetben "érzelmi" okai vannak.

A női hűtlenség lényegének kutatásakor eddig is érdekes adalékokra bukkantak a tudósok: még ha a "közvetlen előny" vitatott is volt (egy nő képtelen így magasabb utódszámot produkálni), a már említett "közvetett" előnyök, az apaság "elbizonytalanítása", a nagyobb biológiai változatosság jelenthettek némi indokot.

Ennek ellenére (vagy éppen ezért is?) az elméleti megközelítések viszonylag sokáig megmaradtak a "jó gének", "összeillőség" elméleténél - s a radikálisabb elgondolások még azt sem tartották kizártnak, hogy a nők optimális esetben hajlandóak akár osztozkodni is a rátermettebb férfiakon.

"Passzív petesejtek" - "aktív spermiumok"?; Kezdjük az elejétől...

A fogantatás pillanatában a nő dönt

"A mikroszkópot körülbelül 400 évvel ezelőtt találták fel, s 100 évnek kellett eltelnie, míg a kutatók a technika e csodáján keresztül megvizsgálták az emberi ejakulátumot. Ekkortól ismeri a tudomány a ficánkoló ondószálat, amit – hasonlóan az ebihalhoz – egy cikázó farkacska mozgat. Ezt követően még 250 esztendő telt el, míg a tudomány az első petesejtet is a napvilágra segítette, és csak mára jutottunk el oda, hogy kellőképpen respektáljuk a női petesejtet, és felismerjük hihetetlen képességeit."

"Régen úgy tudtuk: az ondószálak a méhszájtól kiindulva versenyt indítanak a petesejthez, kis farkincájuk ostorozza őket a célig.

Aktuális ismereteik: az igaz, hogy az ondószálak mozgása jelzi, hogy azok elevenek, és ezáltal képesek a megtermékenyítésre, de hogy milyen irányba haladjanak, azt sajnos nem tudják. Segítség nélkül csak körbe-körbe forognának. Ezért a női nyáksejtek a méhszájnál „síneket” alkotnak, amelyre az ondószálak rákerülnek. A megfelelő „üzemanyagról” is a női szervezet váladékanyaga gondoskodik. Végül megtörténik az első válogatás: a méhnyakcsatorna csak azokat az ondószálakat ereszti át, amelyeknek normális formájú a fejük s mozgékonyak. A többiek kudarcot vallanak, hiszen – azt is mondhatnánk – nem illenek a sínekre."

"Régen így tudtuk: minden a gyorsaságon múlik: ha 100 millió ondószálból csak egynek van esélye, a középmezőny eleve esélytelen.

Aktuális ismereteink: természetesen megpróbálták megmérni, milyen gyorsan halad saját erejéből egy ondószál. A spermiumokat méhszáj-nyákba helyezték, üvegcsőbe tették, és megfigyelték, mennyi időre van szükségük az így megkonstruált 9 cm-es út megtételéhez, ami egyébként megfelel a női testben bejárandó távolságnak. Mi derült ki? A megtermékenyítésnél a spermiumok gyorsasága nem számít! Az, hogy milyen gyorsan jutnak fel, a nő hormonszintjétől függ. Az optimális fogamzási készség 8 órájában a cervixváladék tehát „gyorsvasúti síneket” és szuper üzemanyagot termel, a termékenység fő idején kívül pedig már csak a „személyvonat” gyorsaságára telik. De még ezzel a sebességgel is célba érkezhetnek a spermák! Az utazás maximálisan 4-5 napig tarthat, ennyi diő az ondószálak életképessége.

Az orgazmus jó szállítóeszköz. Az orgasztikus hullámok úgy szállítják felfelé az ondószálakat, mint egy lift."

"Régen így tudtuk: csak néhány spermium tudja megtenni az utat a petesejtig. A legerősebb ondószál feltöri a petesejtburkot, és behatol a sejtmagba.

"Aktuális ismereteink: jó néhány száz ondószál feljut a megtermékenyítésre kész petesejthez, s menyasszonytánc módjára körüludvarolják azt."

"A petesejt a legnagyobb sejt az emberi szervezetben, bár egytized milliméternyi átmérőjével szabad szemmel alig látható. Az udvarló ondószálak még ennél is kisebbek: méretük tízszer kisebb, mint a tizedmillimétert kitevő petesejté.

Az érett petesejt gömbölyű, a sejtmagját három burok veszi körül:

  • A külső burkot petehordozó dombnak is nevezhetjük. Sejtcsoportjai gondoskodnak a petesejtről az érési folyamat során.
  • A középső réteg a „tündöklő korona”. Mikroszkóppal felfedezhetők a korona ágai, amelyek körülveszik a petesejtet. Az ágak irányjelzőként szolgálnak az ondósejtek számára, melyek egyébként céltalanul bolyonganának. A középső rész vonzerővel is rendelkezik, ami nem fizikai, sokkal inkább biokémiai jellegű. Csalogatóanyagot áraszt a spermiumok felé, s a megfelelő irányba tereli azokat.
  • Végül a legbelső burok következik, amely cukorban, fehérjeanyagokban, táplálékban és csábító anyagokban gazdag, ezek mind a spermiumokat hivatottak szolgálni, akiket mindez mágneses erőként vonzza maga felé. A csábító réteg mindemellett könyörtelen is: azokat a spermiumokat, amelyek nem tetszenek neki, lepattintja magáról, méghozzá olyan brutális módon, hogy azoknak már esélyük sincs egy újabb megközelítési kísérletre."

"Régen így tudtuk: az ondószál fején lévő kupak biokémiai kulcs gyanánt megnyitja a petesejt burkát, a győztes behatol, s maga mögött bezárja a kaput minden konkurens előtt.

Aktuális ismereteink: a megtermékenyítés előtt a legbelső burokban lévő cukor különösen fogékony olyan cukrok iránt, amelyek hasonlítanak az ondószál fejében található cukorfajtákhoz. Mihelyt ez a peteburok dönt egy spermium mellett, magába szippantja választottját, és újra bezáródik. A legbelső réteg vonzereje olyan erős, hogy a boldog, kiválasztott ondószál tehetetlen vele szemben. A spermiumnak ilyenkor már mozognia sem kell. Elveszti csapkodó farkincáját. Az ondószálban található anyagok táplálják a petesejtburkot, mely fontos szerepet játszik a megtermékenyített petesejtnek a méh irányába való elszállításában. Létrejön az új élet első sejtje. A petesejtben és a spermiumban található kromoszómák – az örökítőanyag hordozói – párokat alkotnak, és az öröklődési anyag elvegyül.

Az új élet keletkezésekor tehát nagyon sok döntés a nő szervezetében zajlik le.

Csak egyetlenegy dolog múlik továbbra is a férfin: a gyermek nemét egyedül a spermium dönti el. Ha X-kromoszómát hordoz, akkor kislány születik, ha Y-t, akkor kisfiú."

A fogantatás körülményei mellett a terhesség és az epigenetikai tényezők is sokat nyomnak a latban.

Az anyai hatás hozadékaként az állatfajokon végzett vizsgálatok szerint az utód egészsége, súlya, fizikai jellemzői, agressziószintje vagy csoportban elfoglalt státusza (embereknél az intelligenciája) is jobban korrelál az anyáéval.

Arra viszont csak nemrég derült fény, hogy a nő szexuális partnerei - egyfajta"apai hatás" folytán - szintén befolyást gyakorolhatnak az utód fizikai jellemzőire, sőt, a spermium "minőségén" át a partner kedélyállapotára, közérzetére, egészségére és fiatalságára is.

A hüvelyen át felszívódó spermiumok egyrészt fitten tarthatják a nő szervezetét (emiatt is fontos a férfipartner egészsége, fiatalsága (életkora), spermiumminősége), másrészt a még éretlen petesejtekbe is bejuthatnak, s befolyásolhatják azok "epigenetikai" minőségét. Maga a DNS természetesen érintetlen marad.

A frissen (2014-ben) bizonyított eredmények minderre kézzelfogható tényeket is szolgáltatnak: legyeken végzett megfigyelések alapján egy nőstény előző partnerei részben meghatározzák a később, más apától születő utódok jellemzőit; úgy mint erőnlét, testsúly, egészség vagy állóképesség... annak ellenére, hogy az utód génjeit felerészben változatlanul az apától örökölheti.

Az epigenetika napjainkban elegendő hangsúlyt kapott ahhoz, hogy olyan, régebbi elgondolások is újra megfontolás tárgyát képezhessék, mint a kétes hírű és számtalan mítosszal övezett hullámgenetika (telegónia). A szócikk alatt már idézett újabb eredmények egyértelművé teszik, hogy a megfigyeléseknek volt némi alapjuk; bár azok értelmezése nem mindig vezetett objektív végeredményre.

"A group from The University of New South Wales has showed a phenomenon similar to telegony to be seen for the first time in a species of fly. These results were presented at the 2013 XIV Congress of the European Society for Evolutionary Biology in Lisbon and the recent Australasian Evolution Society’s conference in Geelong. Earlier, a team of scientists from Oxford, Uppsala and UCL had conducted a similar research and obtained a similar result.

Professor Leonard A. Herzenberg of Stanford University in 1979 for the first time proved that fetal DNA can pass into the mother during pregnancies. Fred Hutchinson Cancer Research Center in 2012 has shown that it is not uncommon for fetal DNA to get through the blood–brain barrier and into the brain of the mother. Leiden University Medical Center in the same year published a result which indicates fetal DNA from previous pregnancies can enter the bodies of younger siblings. In 2013, scientists around the globe demonstrated in animals, the significant effect of incorporating foreign DNA.

Apart from the above-mentioned, one Chinese scientist has proposed possible molecular mechanisms that may account for telegony, however he relies on the beliefs of pre-Mendellian breeders to shore up the idea that traits are passed from earlier matings. The proposed mechanisms include the penetration of spermatozoa into the somatic tissues of the female genital tract, the incorporation of the DNA released by spermatozoa into maternal somatic cells, the presence of fetal DNA in maternal blood, incorporation of exogenous DNA into somatic cells, presence of fetal cells and fetal DNA in maternal blood and sperm RNA-mediated non-Mendelian inheritance of epigenetic changes."

Hogy mi köze mindennek a nők hűtlenségre való hajlamához (illetve a kifejezetten nőies nőkről kimutatott "párhuzamos kapcsolatok fenntartására" való hajlandósághoz) - arra jó néhány, előzőleg végzett kutatás adhatja meg a választ.

Miből lesz az életképes utód...?

A tudományos világot régóta foglalkoztatta, hogy az apaság elbizonytalanításán (s ezáltal az alfahímek általi "csecsemőgyilkosságok" megakadályozásán) kívül miféle hajtóerői lehetnek a nőstények esetében a partnerek halmozásának (különös tekintettel, ha félrelépésük esetén sem preferálnak más típusú hímeket; vagy egyenesen "lefelé" próbálnak válogatni) - mígnem valakinek eszébe nem jutott, hogy az utódok életképességének szempontjából is megvizsgálja a kérdést.

Kis kitérőként fontos lehet annak tisztázása, hogy a megfigyelések régóta bizonyították: a fajok többségénél a nőstények sem monogámok, s minél "poligámabbak" egy adott faj hímjei, annál inkább próbálnak az "alfákon" (magas rangú, domináns hímeken) kívül "bétákkal" (alacsonyabb rangú hímekkel) is párosodni.

A női ízlés tehát bizonyos szempontból a poligámia és hím-dominancia ellen hat - a "domináns" vezérhímek pedig fizikai agresszióval igyekeznek büntetni a "kihágásokat". Innen nézve akár az a kérdés is megfogalmazható, hogy a hím dominancia és agresszió vajon valóban amiatt fejlődött-e ki, mert a nőstények az ilyen viselkedésű hímeket preferálták - vagy ellenkezőleg: a nőstények ízlésével párhuzamosan, ám a nemek fegyverkezési versenyének során annak "ellenségeként", ami éppen a női választás és promiszkuitás ellehetetlenítésére szolgál?

Ahogyan a nőstények próbálják meggátolni a hím dominancia érvényesülését a szaporodási rendszerekben, úgy a hímek a női promiszkuitást és feltételszabást igyekeznek ellehetetleníteni azzal, hogy "gyengébb" és szubdominánsabb társaikat elüldözik a közelükből és megpróbálják "saját kézbe" venni a megtermékenyítésről való döntés jogát.

A hagyományos nézőpontok uralta tudományos világ hosszú ideig tagadta ezeknek a megfigyeléseknek a hitelességét - ahogyan Sarah Hrdy apaság elbizonytalanítására irányuló elméletét is, - végül azonban kénytelenek voltak fejet hajtani az ellentmondást nem tűrő, genetikai bizonyítékok előtt. Mindezzel az "alfahímelmélet" egymással párhuzamos, többféle úton is elindult szomorú végzete felé.

A végső lökést a női monogámiára és férfi poligámiára épülő elméletek felülbírálásának azok a 2006-ban kezdődő kutatások adták, amelyek mind gének, mind életképesség szempontjából tesztelték a párzási rendszereket.

Az első ilyen vizsgálatot erszényes egereken végezték (eredetileg a Nature tudományos folyóirat közölte) - melynek során bizonyították, hogy a több partneres nőstények utódai sokszorosan egészségesebbek és életképesebbek, mint a csupán egyetlen hímmel párosodó nőstényeké. A kutatók itt is a spermiumversengéssel próbálták magyarázni a jelenséget. Az eredményeket többek között Helen Fisher kutatónőnek köszönhetjük.

Ezután jó darabig egymást követték az olyan kutatások, melyek mindegyikében hasonló eredményt kaptak, mint amit a szaporodási stratégiák témájában mérföldkőnek számító felfedezéseket tett Patricia Gowaty is kimutatott: a több partnerrel szexuális kapcsolatot létesítő nőstények minden vonatkozásban (genetikailag, környezeti visszacsatolás által és általános életképesség terén is) rátermettebb utódokat tudhatnak magukénak.

A következő vizsgálat már az emberre vonatkozóan is elképzelhetőnek tartotta a kapott adatok érvényességét - noha változatlanul a spermiumversengéssel operált, aminek értelmében nagyobb merítésből vélhetően jobb "gének" keverednek ki apai részről a petesejtek (s az utódok) számára.

2006 óta senki sem számolt azzal, hogy a "több potenciális apa" epigenetikai hatások folytán is javíthat a genetikai minőségen, a petesejt és a női szervezet azon befolyásánál fogva, hogy több(féle) spermiumból "rakja össze" és "alkotja meg" a közös utódokat...

A petesejtbe olvadó és vele egyesülő "genetikai anyagot" a nőt megtermékenyítő férfi adja - miközben a női szervezeten és az éretlen petesejtekbe epigenetikai úton épülő genetikai alkotóelemeken (epigenetikai hatások) keresztül a további partnerek a DNS szekvenciájának megváltoztatása nélkül befolyásolják az utódok általános biológiai jellemzőit: mint testsúly, erőnlét, egészségi állapot, rátermettség.

A határvonal a kétféle befolyás között látszólag egyértelmű - mégis "kényes"; és a génelmélet szempontjából is érdekes következményekre vezethet.

Egy további tanulmánynak sikerült eljutnia odáig, hogy a "többpartneres" nőstények rendszerint termékenyebbek is lesznek monogám társaiknál - s ezt akár a hím utódok felé való arányeltolódásra is használhatják. A "választás" vélhetően környezeti feltételektől függ: ahol az utódok nagyobb fokú rátermettségét mutatták ki, ott nem tolódott el a nemi arány a hím utódok felé; ahol viszont utóbbit, ott a rátermettség maradt változatlan.

A monogámia női részről való kiiktatása és megkerülése, mint a közös utódok egészségét, szellemi képességeit negatívan érintő rizikófaktor semelyik szinten nem bizonyult igaznak - ellenkezőleg, a hatás egyértelműen a pozitívumok irányába mutatott.

Más vizsgálatok a diverzitást okozó, beépülő genetikai egységekkel kapcsolatban bizonyították, hogy több zseni (például kiváló festő, zeneszerző) került ki a "sokadik szülöttek" közül, illetve az elsőszülöttek elenyésző mértékben magasabb intelligenciahányadosa kizárólag a nevelésnek köszönhető - tehát eredetét tekintve környezeti.

Női hűtlenség - mint "férfifantázia"...

Miközben az epigenetika terén számtalan tudós részben felülbírálta Richard Dawkins génelméletét - egyben alá is kell támasztanunk ezen elmélet létjogosultságát és inkább érdemes a kétféle elgondolás szintézisére törekednünk.

A génelmélet "a kiválasztódás egységének Darwinnal ellentétben nem a fajokat, hanem a géneket tekinti".

A gének azon információhordozó alkotóelemei az élő szervezeteknek, amelyek célja folyamatosan "lemásolni önmagukat" - s ennek érdekében a szervezetet különféle viselkedésformákra késztetni. Nem a szervezet érdeke tehát, hogy "jó géneket" kapjon - hanem a gének érdeke olyan szervezet "kialakítása", amely elősegíti a terjedésüket...

A gének "érdekei" így akár "el is térhetnek" a szervezet egészének érdekeitől, amely elv számtalan jelenségre adhat magyarázatot.

A darwini definíciókkal ellentétben, ha nem az egyént vagy a fajt tekintjük az élő szerveződés alapjának, magyarázatot kaphatunk az olyasféle jelenségekre, mint a szülői szeretet, önzetlenség, önfeláldozás, az "életösztönnel" látszólag szembemenő viselkedés, stb.

Ha a gének folyamatos továbbjutása a cél, a szervezet számtalan olyan viselkedésformát fog előnyben részesíteni, amely látszólag "árthat" a személynek - ám a génjeinek (illetve azok másolatainak) kedvezni fog. Továbbmenve, ezen genetikai egységek érdekei egymástól is eltérhetnek - amely akár szervezeten belüli, "genetikai csatározást" is generálhat.

A gének tehát "harcolhatnak" egymással a testen belül is - de szülő-gyerek, testvér-testvér, és nemek közötti konfliktusokat is okozhatnak.

Összecsapnak a szülői gének

Ahogyan fentebb már jeleztük, a "többszülős" szaporodást preferáló női viselkedéssel az epigenetikai hatások függvényében gyakorlatilag egyfajta hibridek keletkezhetnek, akikre egyaránt hat genetikailag az anya, az apa, továbbá epigenetikailag az anya előző partnerei, akik a nőnek az elfogyasztott élelem minőségéhez hasonlóan főképp a közérzetét, egészségét befolyásolhatják, az utódnak viszont már a súlyára, állóképességére, fizikai jellemzőire is hatással lehetnek.

Mindez az "igazi apának" látszólag hátrányos - de mi a helyzet az apa génjeivel, mint "önmagukban" működő egységekkel?

Hasznos lehet e gének számára, ha (bár az utódok az érintett férfitől származnak) az apával közös családot alapító nő nem (volt) monogám - ehelyett a promiszkuitás felé hajlott?

Azt már régóta tudjuk, hogy a spermiumversengés és a diverzitás ("génkeveredés") rátermettebb utódokat eredményezhet, ahogyan azt is, hogy mindennek ellenére az állatvilágban a nőstények a változatosság, míg a hímek gyakorta a "belterjesség" felé mozdítják a faj szaporodási stratégiáit. Ennek oka szintén egy genetikai konfliktusban keresendő, nem csak hím- és nőnem között, hanem a hímek "sajátos érdekein" belül is: bár a "cél" részükről is a rátermett, egészséges utód létrehozása volna, a nőstényekkel ellentétben korlátozások nélkül szórhatják a génjeiket, ami könnyen poligám rendszerhez vezethet. Ez az adott gén terjedésének szempontjából hasznos, a szervezet "általános életképességének" szempontjából viszont kártékony lehet.

A spermiumversengésnél hasonló jelenség tapasztalható: ismert, hogy a hímek poligám rendszereknél visszafogják a spermiumtermelést, holott szintén kedvez a rátermett utódok létrehozásának. Ezen kívül monogám párkapcsolat esetében is "spórolnak a spermával", sőt - mivel a hímivarsejtek termelése "veszély esetén" fokozódik, akkor hajlamosak ettől eltérni, ha olyan nővel létesítenek szexuális kapcsolatot, akinek a hűségében nem lehetnek maradéktalanul biztosak.

A férfi tehát a "hűtlen feleség" és a "bizonytalan szerető" esetében kész ösztönösen "spermiumversengeni" - függetlenül attól, hogy e versengés kimutathatóan pozitív hatással van az utódok rátermettségére. (Mindezt "női nyelvre" lefordítva: egy nő akkor tehet szert legnagyobb eséllyel "rátermett utódokra" egy férfitől, ha "hűtlen feleségnek", vagy "bizonytalan szeretőnek" mutatja magát - esetleg valóban az.) A nőkre gyakorta rásütött "tartós szexmegvonás" is hasonló eredményre vezethet, amelynek így akár evolúciós alapjai is lehetnek.

Visszatérve - hasznos lehet-e az apai géneknek, ha a férfivel szexuális kapcsolatot létesítő nő a promiszkuitás felé hajló szaporodási stratégiát folytat?

Annyit leszögezhetünk, hogy életképesség szempontjából biztosan - bár a férfi apaságának szempontjából kifejezetten veszélyes ügy; ami a szervezeten belüli genetikai konfliktus által így pszichés bűntudattal terhelt és ambivalens viszonyulást eredményezhet - a női hűtlenséggel kapcsolatban - a férfiakban.

Az önmagát generáló folyamat következménye lehet a női hűség túlmisztifikálása; logikailag pontatlan, szubjektív alapokon nyugvó kategóriák létrehozása (például a női nemi szervet "elhasználttá" teszi a több férfivel való együttlét - ám ugyanez nem teszi azzá, ha a nő csupán egyetlen partnerrel folytat napi szinten szexuális kapcsolatot); - illetve az ún. "női hűtlenségről" való fantáziálás fokozott jelenléte is.

Az un. "cuckold fantáziák" indokolatlanul nagy népszerűségnek örvendenek a férfiak körében, noha a női hűtlenség a világ minden táján az egyik legüldözöttebb és legelvetendőbb viselkedésformának számított. "A szexlapokban, a fórumokon, a férfimagazinokban a szexuális fantázia dobogósaként végzett „a feleségem más ágyában” műfaj - angolul: cuckold..." - írja más források mellett a Dívány cikke.

A tudatosan elnyomott vágy gyakran kizárólag pornófantáziák formájában valósul meg - ott viszont a filmkészítők jelentős bevételi forrását generálja.

"If you’ve ever browsed Xtube or PornHub, you have undoubtedly seen this and other so-called “cuckold” scenarios played out over and over again. But why would porn made by, and for, heterosexual guys so often depict men who take pleasure in letting other men have sex with their wives?

The answer, in part, is because there’s a huge demand for it. In an age where pornographers are practically responding to viewers’ demands in real-time, porn-consumers have made it clear that watching someone’s wife bang a random guy is a top priority. When neuroscientists Ogi Ogas and Sai Gaddam analyzed the contents of a billion online search terms as research for their 2012 book A Billion Wicked Thoughts, they discovered that “cuckold porn” is second only to “youth” in heterosexual porn searches. (For the more literary-minded, a quick search for “cuckold erotica” on Amazon yields hundreds of books, including such clever titles as The Cuck Club and Lucky Cucky.)

But it’s not just the market for cuckold content that bears out the trend. Believe it or not, guys on the internet constantly send me their fantasies about watching some stranger give it to their wife. “It turns me on to think about my wife having sex with another man,” one guy wrote. “And not just OK sex, but wild, passionate, and very satisfying sex for her.” Another wrote, “I wish I could take my wife to sex clubs so that I could watch her have sex with other men.”"

A cuckold fantasy "kínosabb" mérteket ölt mint bármely más férfifantázia - olyannyira, hogy a Playboy magazin külön foglalkozott a témával. Cikkükben mellesleg a spermiumversengést és azt is megemlítik, hogy a férfiak spermiumtermelődése (emellett a spermiumok aktivitása) megemelkedik, ha olyan pornójelenetet látnak, melyekben a nők nem egyetlen szexpartnerrel vannak együtt.

A szervezetet felépítő genetikai egységek önjáró módon generálhatnak párhuzamosan kétféle, egymásnak ellentmondó izgalmi folyamatot: a biztos apaság és párőrzés miatti "szüzességfétist", és az életképesség növelésére szolgáló "cuckold fétiseket", amelyek a bűnös fantáziák által a gyakorlatban csak tovább fokozzák egymást. Ezek a gének kivétel nélkül úgy juthattak tovább keletkezésüktől fogva az egymást követő generációkban, ha e két folyamat egyikéről sem voltak hajlandóak "lemondani", ellenben mindkettőre kondícionálták a szervezetet. Meglehet, hogy különböző génekről van szó, amelyek különböző szelekciós folyamatok által, véletlenül kerültek egymás mellé a férfiak viselkedését meghatározó információs láncolatban.

Az apai gének különálló egységekként működve nem veszik figyelembe a test egészének érdekeit - ha ilyen különálló egységenként lehetőségük adódik olyan utódokban jelen lenni, akiknek életképessége a nő további partnereinek "behatása" folytán sokszorosa a szigorúan monogám szexuális kapcsolatot követő nők utódaiénak.

A cuckold fantáziák, a férfiak "csoportszex" iránti vonzalma, s a női hűtlenség ambivalens fetisizálása így a régi, többnyire mazochista és szubmisszív hajlamokkal operáló elméleteken kívül immár közvetlen, biológiai magyarázatot is nyerhetnek...

Update: https://www.vanguardngr.com/2018/07/are-women-naturally-promiscuous/

https://www.bionews.org.uk/page_139423

Update 2: https://bionews.org.uk/page_138196 (a kigyúrt férfiak vizuálisan csupán a nők 1%-ának tetszenek)

a szöveget megalkotta: Kalechtor  2015.12.31. 17:00
most jön a java: komment

süti beállítások módosítása