Az alábbi gondolatok a következő cikkekkel kapcsolatban vetődtek fel:
http://nokert.hu/index.php/tudatossagnoeveles/szexualitas/1145--pornogracia
Megpróbálom kifejteni a témával kapcsolatos, összegző álláspontom, melyhez több ismerősöm véleménye is aktívan hozzájárult. Azért gondolkozom ennyire árnyaltan: mert a nők saját sorsuk kovácsai (is). Fontos, természetesen nagyon hangsúlyos (ezt most már én is így látom), hogy kiálljunk egymásért. Mondhatjuk úgy is: egy befolyásolható kislányt megmentsünk attól, hogy a pornográf klisék hatása alá kerüljön (még inkább a patriarchális klisék hatása alá) és így elszúrja az életét. A férfiak is kiálltak, kiállnak egymásért- de még hogy. Olyan egyszerűen fel sem merülhetett, hogy egy férfi ne férfitársának adjon igazat. Pontosan ennek az összefogásnak volt köszönhető, hogy fenn tudták tartani a múlt társadalmi rendjét. (Értsd ez alatt, hogy hiába lett volna hatással saját férjére a nő- ezt esetleg a négy fal között tehette meg, mert a "társadalomban" a férfit megvédte a többi férfi. Már csak saját érdekükben is! "Mi az, hogy a te feleséged ezt meg amazt akar? Festeni, publikálni, tanulni, ezzel-azzal foglalkozni? Nem tudod megfékezni? Na várj csak! Majd melléd állunk!"- úgy, mint "törvényes szabályozás", össznépi tilalom...)
De a pornográfia kapcsán muszáj kitérnem a nő egyéni szerepére is. Álljunk a fiatal lányok mellé, mindenképpen, de nem szabad elfelejtenünk, hogy aki meg akar fulladni azt hiába huzzuk ki a vízből, ő maga nyomja a fejét vissza. Akarni persze nem akar senki, csak egész egyszerűen, mondjuk ki, ma már nem ismeretlen a fogalom: "papucs nő". Az ilyen nőknek mi támogatást adhatunk, de önérzetet nem.
És az ilyen nők azok, akik sorozatos párkapcsolati csalódásokon esnek át, miközben nem tudják, mi a "baj". Hiszen ők annyira kedvesek, szerények, aranyosak, engedékenyek, megértőek! És annyira de annyira komoly kapcsolatot szeretnének szinte bárkivel (de a hangsúly inkább azon van, hogy bármilyen körülmények, viszonyulások elfogadásával: a férfiak többsége, ha nem is egyforma, de erősen hasonló; azt tapasztaltam, jó 80%-ban(!) a nőtől függ, mit hoz ki belőlük, hogyan fognak viselkedni vele. Ugyanazok a férfiak (ahogyan már elhangzott) akik az egyik nőnek a haját tépik, a másiknak akár a talpát nyaldossák. Természetesen jelképesen, és természetesen túlzok).
Ezek a lányok komoly kapcsolatfüggéssel indulnak az életben, mert úgy hiszik: csak akkor nők, ha egy férfihoz tartoznak. Kissé rosszabb(jobb?) esetben egyszerűen saját státuszt akarnak a férfin keresztül. Kapcsolat kialakítása terén egyetlen igényük általában az idő, viszonylag nehéz ágybavinni őket, de szinte ráakaszkodnak a választottjukra. Természetes, hogy a férfi nem fog felnézni az ilyen nőre. Amikor garantálva lesz számukra a "szerelem", úgy érzik, biztonságban vannak- minden téren ki lehet használni őket. Mindegy, nekik jó vagy sem, azt csinálnak velük, amit csak akarnak. Az ágyban is. Az ilyen nő mit sugall egy férfi számára? Először is életképtelenséget. A nő nélküle szinte elpusztulna (főleg, hogy még ő, a férfi is megtehet vele bármit). Másodszor nagyon erős "garantáltságot". Mindig ott van, megcsalható, akár fájdalom is okozható neki, nem áll ki magáért, kedves, szereti a pasit (ezzel nincs gond, de NE így), kicsit olyan, mint anyuci- bármit megbocsát, kicsit meg mint egy idétlen hamupipőke.
Az ilyen nők csodálkoznak, hogy ők csak szexre kellenek (miközben akik fütyülnek rá, hogy csak szexre kellenek-e, halomszámra kapják a komolyabbnál komolyabb ajánlatokat, tudom, tapasztalom- és ezúttal magamat egész nyugodtan ki is hagyhatom a listából).
Miért csak "megdugni" akarják a férfiak ezeket a szegény, mindenben engedékeny, mindent bevállaló, szerelemtől nagyon függő, szende, kedves, behódoló lányokat?
Amikor a férfi monogámiára köteleződik el, nagyon fontossá válik számára, hogy fel tudjon nézni a nőre. Nem egyfajta nősovinizmus ez, hanem makacs tény. A monogámia értelme, hogy két szülő neveli a közös utódokat és a férfi lemond a többi nőről. Ha úgy vesszük, számára ez a lemondás nagyobb. Kap helyette mást: a nőével mondhatni egyenlő bizonyosságot a biztos szülőségre. A sok lehetséges utód helyett kevesebb, de biztosabb utódot.
Ha a férfi nem él monogámiában, kevésbé válogat. Megengedheti magának, hogy megtermékenyítse az életképtelenebb nőket is. Azokat a nőket, akik szendébbek, kevésbé határozottak, kevésbé intelligensek, egészségesek, okosak, talpraesettek, rátermettek.
A hímnemnek is épp annyira érdeke, hogy génjei jó génekkel legyenek együtt, de a szabadságot általában (ösztönösen) csak azokért a nőkért tudja feladni, akiket bizonyos értelemben még önmagánál is "tökéletesebbnek" lát. Ha monogámia van, elköteleződik és kevés az utód, akkor a lemondásnak arányban kell állnia a nyereséggel. Az utódoknak nagyon-nagyon toppon kell lenniük.
Ezért lehet, hogy a férfiak nem ritkán "halálosabban" szerelmesek tudnak lenni a nőkbe, mint fordítva. A nőnél nincs különösebb lemondás, akár elköteleződik, akár nem, neki nem születhet több utóda (a női hűtlenséggel ellenben genetikai hasznot produkálhat, közvetve, de ezzel most nem bonyolítom, sőt, nem is helyeslem).
Miért mondana le a férfi a többi nőről, miért vegyítené kizárólagosan a génjeit olyasvalakiével, aki egy rakás szerencsétlenség? Aki első szavára ugrik, úgy, ahogy ő, a férfi fütyül?
A férfiak persze tudatosan ilyen nőre vágynak. És ennek megvan a maga oka: a biztos apaság. Úgy hiszik, érzik, egy ilyen nőt nagyobb kontroll alá tudnak vonni, magyarul: nem meri, nem fogja őket megcsalni.
Csakhogy a hímnem paradox- az ilyen nőket éppen ők maguk csalják meg, hagyják ott, vagy unják meg nagyon hamar.
Hányszor, hány helyen olvassuk, hogy "nem tudom, mit rontottam el, minden nap a férjem kedvében járok, lesem minden gondolatát, a kedvenc ételeit főzöm, az ágyban rendelkezésére állok bármiben! de mégis kikezdett azzal a szemét „r i b a n c c a l” és én hiába könyörgöm, hogy ne váljunk el! Itt akar hagyni, sőt, még el is akarja venni azt a gátlástalan, flegma nőt, aki ellenben fütyül rá, csak szórakozik vele!"
Itt természetesen nem arról van szó, hogy férfi és nő ne becsülje meg, ne szeresse egymást.
De kétségkívül van valami abban, hogy a férfiak előbb odakínálják a szívüket ezüsttálcán egy olyasvalakinek, aki fütyül a véleményükre és nem áll a rendelkezésükre bárhol, bármikor, bármiben. Akiknek az élete nem a férfi körül forog. Hogy az ilyen nők néha beképzeltek, lekezelők, "szemetek"? Mindegy. Ezek azok a csodálatos, megközelíthetetlen "bombanők" (mindegy, ha nincs nagy mellük és nem öltöznek alul), akiket minden férfi szid, és akik után mégis minden férfi futakkor is, ha egyszerre, párhuzamosan 10-el szórakoznak, míg a szerény kis Julika a sarokban csücsülve várja, hogy a szőke herceg elvigye fehér lovon és elvegye feleségül.
Ezek azok a nők, akiknek bevallottan számít a külső is, és helyreteszik a srácot, ha az tiszteletlen.
Sokan félreértik, ők sem azért kedvelik a rosszfiúkat, mert mazochista hajlamaik lennének.
Ellenkezőleg. Nekik igen gyakran nem számít, nem jelent semmit egy fiú "szemtelensége" (vagy visszakapja a dupláját, vagy legyintenek rá, mivel semmit sem befolyásol náluk).
Látszólag felületesség, de ami jelentőséggel bír az ilyen nőknél az az un. "helyes külső" (s erre már a legtöbb fiú kezd rájönni). Ha szégyellős jófiú a helyes külsejű? Izgalmas, be lehet tanítani. Ha dacos rosszfiú? Annyi baj legyen- be lehet törni. Ezen nem szabad meglepődni, az ember elsősorban vizuális lény, az egészséget, egészséges spermiumokat főleg a külsőből szűrjük le. A hatalom, státusz, stb. öröklődhet, nekünk az alapvető genetikai feltételek számítanak. S bizony, ha tudatos döntés folytán sok nő össze is áll magas státusszal rendelkező férfiakkal- az vagy azért van, mert saját státusza nem lehet, vagy azért, mert valaki belebeszélte, hogy ezt "így illik". Aztán jönnek a helyes fiúk, akikre néha szó szerint rámásznak a gazdag feleségek. Jönnek az egyre népszerűbb, normális frizurával megáldott, babaarcú zenész-énekes srácok, akik kisfiús mosollyal, szégyellősen dobogtatják meg a női szíveket. Miközben a nagymenő kezét-lábát töri, hogy eljátssza a macsót, autóval, pénzzel, viselkedéssel- ezek esetében utóbbi van vagy nincs, szinte lényegtelen.
Talán most hajmeresztő dolgot fogok írni: de a nők válogatóssága, igényessége természetesen nagyobb, mint a férfiaké, viszont bizonyos értelemben nagyobb lehetőségük van arra is, hogy a "bensőt" figyelmen kívül hagyják. A nő anyasága biztos akkor is, ha nem köteleződik el. Ha az a csodálatosan helyes szépfiú csak hétvégi kalandra volt jó? Hát legyen.
Persze, a férfiak soha nem fogják a női szempontokat megérteni. (Örüljünk, ha végre a sajátjaikat megértik rendesen!) A "nem számít" nekik gyakran azzal egyenlő, hogy "a nő élvezi, ha nem veszik komolyan, ha játszanak vele, ha a férfi elérhetetlen, "macsó", mert a nő ilyenkor érzi, hogy egy "alfahímre" bukkant és rögtön a lábai előtt hever!"
Itt jegyezném meg, hogy a "nem vagyok romantikus hercegnő, aki csöpögős-andalgós-giccsesérzelgős állóvizet vár" NEM egyenlő azzal, hogy "olyan nő vagyok, aki arra vágyik, hogy egy alfahím sokad-rangú lábtörlője legyen!" :)
A férfi-egó (talán kompenzálásként?) folyton abból indul ki, hogy a központi momentum: a nőknek az a legfontosabb, a férfi hogyan viszonyul hozzájuk. És természetesen ez a két véglet létezik.
Mit csinálnak a japán férfiak? Eljátszatják a nőkkel az engedelmes feleséget. Azt hiszik, nekik ez kell. Aztán egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a (látszólag) folyton bólogató, meghunyászkodó, illedelmes nővel. Nem éreznek semmiféle szexuális vonzalmat iránta.
A férfi ösztönei ilyenkor amúgy is azt mondják: "legfeljebb dugd meg, egy a sok közül, de állj tovább mielőbb, mert nem érdemes monogám kapcsolatra lépned vele!"
(Bár ha a férfi nem köteleződne el és egyfolytában ilyen nőket dugna halomra, akkor sem hagyná ki azt, akire őszintén felnézhet- sőt, azonnal bekapcsolna a vészcsengő: hogy feleljen meg neki szinte bármi áron és érje el, hogy a nő is köteleződjön el felé! Biztosan mindenki látott már igazán szerelmes férfit, akinek a szeretett nő a mindene, nem számít semmi más, tűzön-vízen át kiáll mellette és érte, elnéz neki bármit, szó szerint elvakult, szinte az egész lényét alárendeli a "hölgy" boldogságának- mert ez a genetikai érdeke).
A jó hír- hogy a nők a saját sorsuknak a kovácsai. Attól függetlenül, el akarnak-e köteleződni hosszú távra, mindenképpen szerencsés, ha a férfiban egy önálló, életképes, határozott, talpraesett, rátermett partner érzetét keltik. Ennek első lépése, hogy nem rendelik alá az elvárásaikat (magyarul vannak elvárásaik), az igényeiket és nem adják fel a személyiségüket. Természetesen nem olyan igényekre gondolok, miszerint "legyen a férfi gazdag és befolyásos" (bár ez is igény, szó se róla).
Sokkal inkább a mindennapok során lenne jó a nőnek úgy viselkednie, hogy nem lesi a partnere minden óhaját, nem enged meg bármit (számára kellemetlen dolgokat is) a szexben, azért mert "jaj de aranyos vagy, de szeretlek!" jár érte, esetleg "ha nem hagyod, nem is szeretsz igazán!"
De ha barátnő-feleség vagy, akkor egyre gyakrabban tapasztalod, hogy a párod fütyül rád. Talán már szexelni sem akar. Kimaradozik, te csak amolyan háziasszony-feleség-anyuci leszel neki: nagyon negatív értelemben. Ha kezdődő kapcsolat elején jártok pedig talán lefekszik veled párszor, de aztán kihűl az egész. Megtart, jó ismerősnek, mert olyan finom sütit sütsz és a lakás festés előttiutána nagytakarításban mindig készségesen segítesz neki. Közben szidja a "szemét ribancokat" és százszor elmondogatja, miért is nem olyan jó, angyali teremtés minden nő, mint te? :)
Kérdés, hogy egész egyszerűen miért nem hagyja figyelmen kívül ezeket a beképzelt, "emancipált", gonosz, rossz, lekezelő lányokat? Miért nem foglalkozik veled? :) A nőnem van abban a szerencsés helyzetben, hogy feltételeket szabhat. És ha nem "szab", az a hímnemnek mindig gyanús. Persze régóta divat a férfiak számára valami félreértelmezett nőiességben tetszelegni. És a feltételek szabása is igencsak plasztikus (nem kell nagy dolgokra gondolni, sima alapelvárások; a túlzott elvárások amúgy is épp ennyire gyanúsak, néha fonák módon abból fakadnak, hogy a férfi önmagától (vagy inkább státuszától, vagyonától- mert a nőnek nem lehet sajátja) függővé tette a nőt). Ha a férfi szabja a feltételeket, az kifordítja a természet rendjét. Magyarul, mégha nem is szó szerint: a nő kezd "a férfi után futni". Összességében kell érteni ezt.
„KETTŐS NŐKÉP”
Rengeteg írónál, költőnél, filozófusnál találkozunk az elvont nőfogalommal. Kifejezetten hím-soviniszta lelkületű, a nőket köznapi értelemben állatilétformaként leíró "alkotók"(?) más helyen, más vonatkozásban istennői, éteri, fensőbbséges jelleget tulajdonítanak a női nemnek. Annak a női nemnek, amelyet szerintük (nyíltan leírva) "uralni" kell, korlátok közé szorítani, elzárva tartani minden magasabb rendű, szellemi dologtól. Nietzsche odáig megy, hogy a nőt az igazsággal azonosítja, miközben természetellenesnek tartja, ha a nő az igazság keresésével, megfogalmazásával foglalkozik. Hogy is van ez? A legtisztább, legmagasztosabb igazság, mely felé a férfi törekedhet elzárva legyen "önmagától"? Rousseau-nál, Goethénél és még számtalan költőnél, filozófusnál találunk erősen hasonló momentumokat.
Ez a meghasonlott nőkép véleményem szerint abból fakad, hogy a férfi a nőben a tökéletesebbet keresi. A nő (mint számtalan helyen megjegyeztük) már női mivoltánál fogva is érték a férfi számára. De ez az értékhordozás önmagában arra elég, hogy szexuális vágyat érezzen iránta.
A szerelem, kötődés erős benső parancsa akkor tud kifejlődni, ha a férfi a nőben valami igazán magasztosat, hibátlant, tökéleteset lát. Olyasvalakit, akiért érdemes feladni sok-sok más nő és a kalandozó életmód lehetőségét.
Sok-sok lehetséges gyermeket, akikből szükségszerűen valahány biztos és valahány nagyon életképes míg mások kevésbé azok. Magyarul: igazán beleszeretni olyan nőbe lehet, akire a férfi őszintén felnézhet.
Ezt a férfiak általában nem úgy fejezik ki, hogy legyen a nő tudós, legyen politikus, vagy nagy státusszal rendelkező személy, holott lehet az is. Kevés sikeres nőt ismerek a környezetemben, akik hiányt szenvedtek volna hódolókból. (vagy ha mégis- hát azért, mert a férfi csak távolról meri csodálni őket).
Inkább az alábbi szófordulatokat használják: legyen bölcs, szellemes, intelligens, legyen önálló véleménye, stb. A férfiak kifejezetten irtóznak az olyan nőktől, akiknek nincs véleménye, s habár a nő mást várna, igen hamar rájuk unnak, vagyis beléjük sem szeretnek.
A szerelem az evolúció bizonyos értelemben vett vívmánya, mely a férfit képes a nő mellett tartani, így elősegíteni a monogámiát, elköteleződést. Mondhatnánk, hogy erre elegendő az apaság biztos volta, s annyiból igazunk is lenne, hogy a férfi nőképe erősen és talán szükségszerűen meghasonlott.
Míg minden ízében ezekre a csodálatos "istennőkre" vágyik, addig egyszersmind retteg is tőlük. Retteg, mert érzi, hogy kiszolgáltatott velük szemben. Így születik meg (mert a kettőt sehogyan sem tudja egybemosni) a nőkép másik oldala. A kiszolgáltatott, férfitől függő, befolyásolható, irányítható, semmiképpen sem kiemelkedő, védelem, gyámolítás után sóvárgó, kissé gyermeki, engedelmes, szende, kedveskedő, alárendelődő. A sors különös fintora, hogy amikor a férfi fellélegezne, rájön, hogy épp a vágy hiányzik, ami az ilyen nő mellett tartaná.
Vagy ha mellette is marad: általában keserű vége lesz a dolognak. Meg sem tudnám számolni, hány szomorú történetet hallottam már olyan nőktől, akik alárendelődő mivoltuknál fogva áldozatok lettek. Áldozatok: olyan értelemben, hogy a férjük nem figyel rájuk, nem foglalkozik velük, esetleg meg is csalja őket, kihűl a szerelem, nincs már emberi kapcsolat sem.
Az idealizált nőkép természetesen arra is jó, hogy távol tartsa a nőt a köznapi dolgoktól. Ha a nő egy "angyal", egy éteri lény, akkor neki nem szabad foglalkoznia semmi mocskos, kicsinyes, alávaló dologgal. Azt majd megteszi a férfi.
De mivel is? Mindazzal, ami csöppnyi önállósodáshoz is vezethet. Mindazonáltal szabad gyereket nevelni, szabad a földeken dolgozni, házimunkát végezni, kertet gondozni- tevékenykedni abban, ami a férfié. Mert a férfié még a gyermek is.
Több helyen is hangsúlyozzák (újabb meghasonlottság) a női esszencia lényegét. A férfi, mint független entitás jelenik meg, míg a nő feleség, anya, szerető, de mint "nő" önmagában: senki és semmi.
Pedig a nők épp úgy kivették a részüket a társadalmi munkálatokból, csak alsóbb, vagy alsóbbnak tekintett szinteken. Hiába próbálják manapság hangsúlyozni a gyermeknevelés, az anyaság szépségének értékét. A férfiak sosem látták és sosem fogják értékben, rangban "tudatosan" (bár tudat alatt nyilván) a gyerekneveléssel kapcsolatos gyönyörű feladatokat olyan fontosnak és értékesnek látni, mint én: a feminista nő. Egy kisgyermek, egy apró emberi lény fontosabb minden papírnál, minden festménynél, minden tudományos felfedezésnél; maga az élet, akit, ha karjaimba veszek, ott látom a majdani embert benne.
A gyakorlatban viszont régen sem tudtak időben többet adni gyermekeiknek az asszonyok. Vegyük csak sorra, logikusan, a társadalom milyen keskeny rétegének volt vajon lehetősége arra, hogy "csak" és kizárólag édesanya legyen? Ezt azon nők figyelmébe ajánlom szeretettel, akik manapság így képzelik el az életüket.
Férj dolgozik- ők otthon gyereket nevelnek. Kényelmes, kis kertes házban, vagy kert nélküli lakásban, háztartási gépekkel körülvéve (itt jegyezném meg, hogy mosogatógép például nem lenne, ha egy hölgy nem találja fel, csak úgy mellékesen).
Dolgoztak a nők? Igen. Vidéken, idősektől hallottam, nem volt ritka a bő gyermekáldás- főleg, hogy nagy volt a gyermekhalandóság is. A nagyobb testvérek vigyáztak a kisebbekre, de ha kellett, az édesanyával együtt ők is mentek a földekre dolgozni. Az asszonyok az egészen apró csecsemőket is egymásnál hagyták, a nagyobb gyerekeket főleg. Minden nap másik asszony vállalta, "óvodaszerűen" a gyerekmegőrzést, azt, hogy vigyázz a többiek kisgyermekeire. A nagycsaládi, közösségi összefogás volt és nem feltétlenül a férj fizikai munkája, ami a nőket segítette.
Dolgoztak a nők? Igen. Dolgozhattak gyárakban, napszámban is. Jól jött, mert kevesebbet kellett nekik fizetni- mondván, ők kevesebbet bírnak (pedig nézzünk utána, ez nem egészen így van, monoton tevékenységekben egyenesen jobbak). Varrónőkre talán nincs szükség?
Ezt akarják a mai antifeminista nők? UGYANANNYIT dolgozni, mint most, de úgy, hogy minden felett a férfi rendelkezik. Érdemes mindenkinek alaposan átrágnia magában ezt a kérdést.
Vagy most, hogy a társadalom már lehetőséget adna erre, vegye a férfi egyedül a vállára a világ terheit, hogy a nő otthon maradhasson és "csak" (erősen idézőjelben!) gyerekeket nevelhessen? Milyen jó is az! Az anya és gyermekei nem idegenednek el! Csakhogy ez nem ettől függ. Ahány ilyen családot ismertem, még mindegyikben vagy hatalmas, óriáscsecsemők váltak a gyerekekből, vagy frusztrált, teljesítménykényszerrel küzdő felnőttek, vagy épp ellenkezőleg, borzasztóan elhanyagoltak voltak. Az anya rajtuk élte ki minden sikervágyát, amit elfojtani volt kénytelen. Ragaszkodott hozzájuk, vagy tökéletes, hibátlan felnőttet akart faragni belőlük, aki kárpótolja őt azért, amit önmaga elmulasztott. Esetleg a gyerek csak nagyszerű indok volt arra, hogy ne kelljen dolgoznia (nem is sejtjük, hány ilyen eset van) és lényegében semmit sem tudott adni neki. Vidéken rossz látni, amikor az anyák délutáni programja, hogy leültetik a gyerekeket maguk mellé ócska tévéműsorokat nézni.
Egyes felmérések szerint a napközire támaszkodó szülők között megközelítőleg, arányaiban ugyanannyi a háztartásbeli anyukák, mint a dolgozó anyukák száma. Előbbiek azzal indokolják, hogy ők bizony nem tudnak otthon segíteni a gyereknek, mivel "nem értik" (és nem is érdekli őket?) az általános iskolás tananyagot. Vannak kivételek persze, ha egyesek itt felszisszennének, hogy "pedig én nem ilyen vagyok!"- gondoljanak bele, hogy általánosságokról beszélünk. A háztartásbeli anyukák többsége épp úgy napközibe adja a gyerekét.
A kettős, meghasonlott nőképre visszatérve: kivétel nélkül szinte minden kulturát, vallást beszennyezett. Pedig a vallások központi magva általában még semmit sem tartalmazott mindebből. A köréje írt szabályok annál inkább. Aki nem mélyedt el a vallások spirituális lényegében, csupán a szabályrendszert tette magáévá (ők azok, akik hatalmas ellentéteket látnak tudomány és vallás, evolúció és Isten léte, stb. között) könnyen abba a hibába ütközhet, miszerint a feminizmus, emancipáció összeférhetetlen velük. Szubjektíve természetesen lehet az: az illető szempontjából, az ő értelmezésében. Itt újra a kettős nőkép kavar be. A szent, a szűz, a magasztalt és magasztos nő, az élet hordozója- és az alacsonyabb rendű, férfiből keletkezett (biológiailag szinte fordítva van, ez ilyenkor a férfi elmét kicsit sem zavarja, ilyenkor nem érvényes a "tudomány"), férfinek alávetett asszony itt is megtalálható. Sőt- szent és szűz is csak úgy lehet, az által, hogy nem "tisztátalan" módon hordja ki a férfi istenség magzatát.
Mit mond Jézus a nőkről? Nézzük meg bátran. Aztán olvassuk el, mit mondanak a "papok". Ezek a szoknyában járó, gyűrűt hordó, magukat "nőktől megtartóztató", néha élénk színeket, fejdíszt viselő, kézcsókot váró(!) személyek. Nem akarok felületes lenni- de szinte ordít a nőnemmel szemben képviselt erős kompenzálási kényszer. A kereszténység tiszta tanítás. Magáról a szeretetről tanít. A keresztény egyházról már erősen vegyes meglátásokkal viseltetek. Vallásháborúk, "felebarátaink" máglyán való megégetése- hogy csak a legnépszerűbbeket soroljam. Hatalmas egyházi vagyon, pedofília, hódító hadjáratok, hatalmi huza vona ÉVSZÁZADOKON át. Ebben az egyházban "higgyünk" a kereszténység tiszta, szeretetalapú tanítása helyett?
