Nemrég olvastam Marylin Machlowitz amerikai szociológusnő kutatásáról, mely részben a karrierista nők párválasztási szokásairól szól. A kifejezés annyira mindennapos, hogy észre sem vesszük, a karrierista férfivel kapcsolatban nem merülnek fel hasonló kérdések. Pedig épp úgy sokat lehet távol az otthonától, keveset foglalkozhat a családjával, gyerekeivel, stresszes lehet az élete, elhidegülhet a partnerétől. És ez sok esetben be is következik. Éppen ezért, részemről azt vallom, a valóban túlzottan, szélsőségesen karrierista emberek először építsék fel amit akarnak, utána alapítsanak családot, vagy ha képtelenek lassítani, inkább egyáltalán ne tegyék. A szakmai siker természetesen még nem mindig egyenlő ezzel. 

Machlowitz osztályozása szerint a karrierista nő előtt négy választási lehetőség áll, bár ő talán nem különíti el így e fogalmakat, és egyszerűen a szakmájukban sikeres, munkájukat fontosnak tartó nőkről beszél.

1. Szintén karrierista, teljesítményorientált férfit választ, aki konkurenciaként viszonyul hozzá.

2. Szintén karrierista, teljesítményorientált férfit választ, aki pozitívan viszonyul a nő karrierjéhez, mivel (ez érdekes) mindazt a saját karrierje járulékos kiegészítőjének tekinti.

3. Egy nem teljesítmény orientált férfit választ, aki a nemek modern szerepének függvényében esetleg még támogathatja is partnere karrierjét.

4. Egy nem teljesítmény orientált férfit választ, aki elutasítja párja sikereit, gátolja azok megvalósulását, mivel fenyegetve érzi magát általuk.

A 4 lehetőségből kettő mondható optimálisnak, sőt, a második is csak felemás módon (az volna az igazi, hogyha a két fél kölcsönösen támogatná egymást, nem csupán saját céljaik kiegészítőjeként látnák a másik sikerességét).

A tapasztalatok alapján később azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a "karrierista" nők többsége leginkább a 3. típussal létesítene kapcsolatot, mivel úgy vélekednek, így lehetne leginkább problémamentes az együttélés. Természetesen hozzáfűzném, hogy a 2. ellen sem lenne nekünk, modern nőknek kifogásunk, ha nem csupán járulékos kiegészítők lehetnénk mellette, illetve ha ő sem merülne el túlzottan a munka világában, teszem azt annyira, hogy több napon át nem látja a saját gyerekeit, mert talán már alszanak mire hazaér és még alszanak, amikor útnak indul.

A nők a legtöbb esetben éppen úgy képesek örülni a férfi sikereinek, ahogyan a sajátjuknak is. Mindkettőt közös sikernek tekintik és büszkék tudnak lenni rá. A dolog ott bukik meg, ha a férfi nem nézi jó szemmel a sikeres nőt, esetleg megpróbálja túlszárnyalni, és csak a sajátja után méltatja az eredményeit. 

Viszont nincs gond a nem-teljesítmény orientált férfiakkal sem, arra sem törekszünk, hogy a társunk mindenképpen hozzánk hasonló szakmai státusszal bírjon. Egészséges, felnőtt kapcsolatokban ennek legfeljebb annyi jelentősége van, hogy mindkét fél elégedett-e önmagával, rendben van-e az önbizalmuk, továbbá jól érzik-e magukat azon a területen, amellyel foglalkoznak.

Itt tehető helyre az önbizalom kérdése is: a kiegyensúlyozottság valóban nagyon vonzó. Az önmagunkkal kapcsolatos elégedettség is az, de ez nem feltétlenül jelenti, hogy egy férfitól a sajátján túlmutató határozottságot, magabiztosságot várna a nő, esetleg azt, hogy mindig, mindenben dönteni akarjon. Egyszerűen arról van szó, hogy egy önmagával elégedett, kiegyensúlyozott férfi nem fog depresszióba zuhanni, érzelmileg manipulálni, ellehetetleníteni a párját, sőt, képes teret engedni neki, tud kompromisszumot kötni, nem ragaszkodik makacsul mindig a saját igazához és nem retteg attól, hogy el fogják hagyni, ha nem függnek tőle egzisztenciálisan. 

Sajnos nőkre is igaz lehet, hogy éppen akkor a leginkább képtelenek figyelembe venni a másikat, ha elégedetlenek önmagukkal. Többek között ezért is jó a férfi számára is egy kiteljesedett, sikeres, boldog partnerrel élni.

És még egy fontos dolog: a szakmájukban sikeres, önálló egzisztenciát építő nők jóval később kötnek házasságot. De ha végül mégis megteszik, a házasságuk általánosságban tartósabb, mint fiatal fejjel elköteleződő társaiké.