Rá kellett keresnem a nevére. Annyi derengett, hogy valahol láttam, hallottam már róla. És így utólag kötni tudom egy néha látott kliphez és egy origos hírhez, melynek valami olyasmi volt a címe, hogy ByeAlex vonaglott a színpadon. Belekattintottam, aztán vissza, mert nem ehhez a fajta vonagláshoz szoktatott engem ez a könyörtelen, agymosó, kérlelhetetlen média. A klip pedig valami enyhén retro (nekem), a viván láttam párszor. Véletlenül. Éppen akkor ment, amikor bekapcsoltam, három hetente talán egy-egy alkalommal a tévét.

Állítólag néha be kell kapcsolni, mert egyébként tönkremegy. És mostanában, töredelmesen bevallom, a DVD filmek nézését se vittem túlzásba.

Női, zenei magazinokat sem olvasok, úgyhogy a ByeAlex jelenség kimaradt az életemből. Említett zenéje egyszerű, de nem az én stílusom. Romantikus (ami szintén nem az én stílusom), túl lassú, ennek ellenére félálomban andalító, épp az a jó benne, hogy egyáltalán nem szánták "nagy számnak". De feledhető, nem fogom keresgélni, ha hirtelen eltűnik. 

A tetovált fiú. Talán. És a hétköznapokból vett, néha össze nem illő képek, szavak hangulata. Pihentető, mert végre nem a rivaldafényről, a tökéletes környezetben felvonuló sztárokról szól, akiknek illene irigykedni a gyakran egyáltalán nem szimpatikus életére.

Most, hogy ekkora a felhajtás körülötte, utána kellett néznem, ki ez a ByeAlex és minek köszönheti a sikerét? Első látásra, női szemmel, illetve az én női szememmel- semmi különös.

Tetszik-e nekem külsőre? Így határozottan nem. Sőt, mégcsak azt a manapság oly divatos metroszexuális stílust sem hozza, alap fokon sem. Talán tetszene, több hajjal, kevesebb arcszőrzettel, sapka nélkül és valami másfajta öltözetben. Sokat ki lehetne hozni belőle, de nyilván neki, vagy az őt támogatóknak nem ez volt a célja (telített a piac, annyi biztos, elképzelhetően másfelé kell nyitni, de mivel egy olyan úriemberről van szó, aki maga írja alternatív dalszövegeit és szerintem igen erős kapcsolatot tart fenn az egyszerűség és naturalizmus bizonyos formáival, lehet, hogy valóban ez az ő útja, amit látunk).

Tetszik-e a zenéje? Ha azt mondom, a hangulata igen, nagyvonalú voltam. A zenei stílus maga egyáltalán nem tartozik a kedvenceim közé, nem elég pörgős, nem elég karakteres. Tényleg csak néhány percnyi jobb híján lazításra jó. Én Bachot hallgatok, vagy valami egészen gyorsat, esetleg japán zeneszerző hölgyek szerzeményeit. A hangja? Ezek után, még ha tegyük fel kap is rá pluszpontot, számomra semmi különös. 

Ettől még nem lenne sztár valaki, de ez szigorúan az én véleményem. Mert mások láthatják tehetségnek azt, amit én egyszerűen a fentinek látok. Valami mégis megfogott benne.

Soha nem kerestem volna meg, de mivel a csapból is a győztes dala, s az arról való vélemények folynak, akaratlanul szembesültem vele, s le kellett szögeznem, hogy igen, bizony, csak a szokásos. Kissé naturalisztikus, egyszerű, lassú szöveg, ügyes rímek, közepes, kellemes élvezhetőség. De...- S itt álljunk meg egy pillanatra.

ByeAlex, mint férfi, külsőleg nem mozgat meg bennem semmit. Mint művész sem. A tartalmi mondanivaló azonban mélyen elgondolkoztatott.

Azt hiszem, rátapintott arra az egyetlen pontra, mellyel emberek milliói szemében válhatott és válhat szimpatikussá, különös tekintettel a női nem képviselőire. S ehhez nem kell úgy kinéznie, mint ha skatulyából húzták volna elő, babaarccal, metroszexuális testtel. Bizony, ezekért a fiúkákért rajonganak ma sok-sok millióval többen, mint a kigyúrt, világmegmentő akcióhősökért (lefut egy film, egyik-másiknak a nevét sem jegyzik meg az emberek, hiába kockáztatta az életét is olajosan, mocskosan a vásznon szíve hölgyéért), pedig utóbbiak is igen aktívan jelen vannak még a húspiacon és a zeneiparban. Előbbieknek viszont néha tehetség sem kell, felesleges a jó hang, a videók látvány alapján is élvezhetők.

De ByeAlex mindkét sorból markánsan kilóg. Őt tartalmilag kell vizsgálni, ha valamire jutni szeretnénk. Ominózus száma, a "kedvesem" komoly fejtörést okozott, először nem tudtam hová tenni. Én nem szeretem sem a romantikus zenét, sem a romantikus szövegeket, s ezzel azt hiszem nem vagyok egyedül a nők között. A romantikus filmek sem tartoznak a kedvenceim közé. Igen, ilyenkor fordul elő egy-egy sztereotip, nemekről szóló viccnél, képnél, hogy 30-ból 25 nő felkiált, vagy alá kommenteli, hogy "ezek szerint én (mármint ők) valójában férfi vagyok!"- nem. Csak ideje lenne lemosni magunkról a ránk kent cukormázat.

De nézzük a zeneszöveget, ugyanis arra vállalkoztam, megfejtem mi lehet a sikerének nyitja. Mást ugyanis nem találtam. Szimpatikus ByeAlex, pedig eddig semleges volt és sem a hangja, sem a megjelenése, de még a tehetsége sem változott, bár ezen jellemzők erősen összefüggnek és hatással lehetnek egymásra, gondoljunk csak a helyes arcú, metroszexuális szépfiúk(előadók) esetére, akiknek csodamód megszépül a hangjuk is a nők szemében. Vagyis fülének. S nem, koránt sem lett nekem szimpatikus mindenki (sőt) csak azért mert odanyomták a tévébe vagy megnyert egy zenei versenyt.

Én, aki zsigerből passzolnám külseje alapján ByeAlexet híressége ellenére és aki nem jönnék össze J. S. Bachal a tehetsége miatt, mégha ma élne sem (holott ettől függetlenül nagyra értékelem őt), valami nagyon érdekes, közös vonást találtam e tartalmi közölnivaló és azon kevesek személyisége között, akikkel valaha is komoly, hosszan tartó szerelembe, netán egészen komolynak mondható kapcsolatba bonyolódtam. 

Mert ByeAlex (legalábbis az a ByeAlex, akit ő itt megszemélyesít) szereti a nőket. És úgy tűnik, a nőkre hosszú távon még mindig a szeretet hat leginkább. Ma már mindenünk meglehet, a szépfiúk meg nem eljegyzési gyűrűért osztogatják bájaikat, hanem ingyen. Mit tartogathat egy komoly kapcsolat, ha nem a kölcsönös szeretetet, elfogadást, ha nem ezért érdemes belemenni?

"Az én kedvesem egy olyan lány, akit
farkasok neveltek és
táncolt egy délibábbal,
majd elillant csendesen
az én kedvesem.
Ő az én kedvesem."

Leszögezném, hogy nem farkasok neveltek, de itt más a lényeg, a szöveg második fele. Ott is tudni kell a sorok között olvasni.

Elfogadás. Ez a dal nem arról szól, hogy a gonosz lány becsapta a férfit, ezért szidjuk a nőket. Nem is arról, hogy az alfahím hány szexuális tárgynak használt nőt "dönt" meg, esetleg hány nő veszi körül a kegyeiért versengve. Kellemesek lehetnek azok a dalok is, van min mosolyogni. Díjazom a humort.

De itt figyelemre méltó, hogy a "kedvesem" és az "elillant" milyen éles ellentétben állnak egymással. S kedvesemnek nevezni egy elillanó nőt? Mégis miféle férfi képes erre?

Egyrészt az, aki szeret, elfogad (s igen, nőre is igaz). Másrészt pedig, aki erős. Érdekes, hogy egy ilyen férfi kapcsán én az erőről beszélek, de erről majd lentebb, bővebben. Legyen elég annyi, hogy erős nő se szidja mint a bokrot az életéből (néhanapján) esetleg elillanó férfit (de ez megint a férfiaknak nem szokott tetszeni ugyebár, mert akkor annak az elvetemült, emancipált teremtésnek talán nincs is rájuk szüksége...)

"Az én kedvesem egy olyan lány, akit
átölel hét kontinens,
csobban szép tengerekben
s táncot lejt fent felhők közt
a kedvesem.
Ő az én kedvesem."

Az ő kedvese nem olyan lány, akinek fő értéke, hogy csinos feneke van, hatalmas mellei, továbbá kiválóan mos, főz, takarít, elfogadja ha a férfi irányít (valami ilyen, melankolikus, nyafogó fiúk által írt lassú dalszöveg is létezik, kár érte, valamikor hallottam, néhol egész jól indult).

Az ő kedvese szabad. És mivel ő is szabad, s mivel szabad akaratukból szeretik egymást, s mivel ez a dal egyáltalán nem a szemét, hűtlen, vagy szexuális (bár talán enyhén erotikus) minőségükben megmutatkozó, annak folytán értékelendő nőkről szól, ezért a szokásos természeti képek mellett a nő mint NŐ jelenik meg. Végre, a férfi nem önmagához viszonyít, nem úgy értékel, hogy "te vagy az én jó seggű csajom, mindjárt megfogom a feneked" vagy "asszony, ide a vacsorát, aztán leléptem a haverokkal". Sőt, az igazi nő nem is olyan, mint a férfi sörén a hab, hanem önmagában, tisztán megmutatkozó entitás, éppen ezért szerethető. És ezzel együtt is "kedvesem" tud lenni. 

"Refrén:
Mert nekem nincs most más,
csak a kedvesem, az én kedvesem.
Ő bárhol jár,
az úgy jó nekem, az úgy jó nekem."

Miért ne lenne jó? S miért lenne más? Hát persze. Hisz az igazi férfi a kedvese mellett (nincs is ilyen, egy rapper papírra nem vetné ezt a szót soha, de újra nem ez a hangsúlyos) legalább tucatnyi "csajt" tart talomban. S egyik se oda megy ahova akar, vagy otthon a helyük, vagy őt követik önként és dalolva.

"Mert mindig rám talál
az én kedvesem, az én kedvesem.
Úgy dúdolnám:
ez így jó nekem, ez így jó nekem
ez a dal."

S itt a lényeg. Hogyne találna rá a nő egy ilyen férfira újra és újra? Miért menekülne tőle? Miért hagyná ki ezt a kölcsönös, spontán, szerelmes egymás mellett létezést?

Ígértem, hogy visszatérek az erőre. A lelki erő mindkét nem részéről az egyik legüdvösebb és legkívánatosabb dolog. A férfinak és a férfiasságnak alapvetően két fajtáját tartjuk számon, sőt, az egyiket inkább a férfiatlansággal azonosítjuk, ám ezek valójában erősen egy tőről fakadnak. 

Van a férfi, aki erős, határozott, és birtokolja a nőt. Nincs mese, nem oda mész, ahová akarsz, ha egyszer hűséget ígértél, hozzám tartozol, tégy eleget női kötelességeidnek, másképp jön a szankció.

Na nem bezárja szíve hölgyét. Egyszerűen nyomást gyakorol rá, kerek perec feltételeket szab, érzelmileg zsarol, esetleg manipulál (régebben markáns formája volt ennek, amikor a férfiak rendszeresen felemlegették feleségüknek: a könnyűvérű nők szeretnek folyton úton lenni, egyedül eljárni ide-oda, rendes asszony otthon ül).

Miközben, természetesen nem csak hogy sugallja, hanem ezzel ellentétes módon elvárja, hogy a nőnek legyen rá nagyobb szüksége, a nő ragaszkodjon jobban hozzá, a nő tegyen be többet a kapcsolatba, udvarolja körül otthon őt, a férfit, mint valami hercegkisasszonyt és tegyen meg mindent azért, nehogy a férfi (ezen lehetőség látszatát folyton szem előtt tartva) elhagyja...

Nézzük a másikat.

Amely férfi ezt nem tudja ilyen hitelesen eljátszani, az kapaszkodni fog, lelki értelemben fojtogatni. Könyörögni, kérdezősködni, féltékenykedni. Nyafogni, hisztizni, megalázkodni (ó, nem azt nem szeretik a nők, ha tisztelik őket, hanem ha érzik, csak azért alázkodik meg előttük a másik, mert a nyakukba akarja zúdítani érzelmi kiszolgáltatottsága hatalmas terhét és inkább bármit megtesz, csak nehogy egyedül maradjon. Hatalmas felelősség ez, s az érzelmileg alapvetően bizony- legalábbis bizonyos értelemben- kevésbé függő női lélek nem mindig fogékony rá, hogy felvállalja az áhított biztos társ tudatáért).

Sőt, e két stratégia néha kifejezetten együtt jár. A kapcsolatban még macsó, fellengző módon lekezelő, nőtől érzelmi függőséget (saját érzelmi függése miatt) elváró szerelmes végül lelépni készülő barátnője előtt gyakran válik az "anyukája" szoknyájába kapaszkodó kisfiúvá, könyörög, bármit megígér, esetleg következetesen sajnáltatja magát. Ez valószínűleg ugyanazon érem két oldala.

A felnőtt, érett, egészséges énképű, egészséges igényekkel rendelkező nőnek olyan férfi kell, aki szintén felnőtt, érett, egészséges önérzettel és egészséges énképpel rendelkezik. Tudom, ezek csak szavak. De az ilyen férfi nem akar birtokolni. Azt sem várja el, hogy érzelmileg függjünk tőle. S végül, nem is hárítja ránk a saját érzelmi egyensúlyának felelősségét, nem kelt bűntudatot, sajnálatot bennünk, csakhogy vele maradjunk.

Az ilyen férfitől nem menekül a nő, mert nincs hová. Csak mellette van. Az ilyen férfi nem vesz el semmit, viszont rengeteget ad- és kap is. 

"Az én kedvesem egy olyan lány, akit
hóbortos álmok tépnek, 
kócos haját reggelente szelek fonják,
ettől más a kedvesem.
Ő az én kedvesem.

Az én kedvesem a végtelennel
ujjat húz és sosem retteg,
rozmaringból készít hintót,
tücskök húzzák.
Így nyugtat meg csendesen.
Ő az én kedvesem."

Egy olyan férfinek, aki maga sem retteg egy ilyen nőtől miért lenne szüksége félős nőre? Ugyan, mit vesz el tőle a nő azzal, hogy sosem retteg? Ezt is nyugodtan megfordíthatjuk, természetesen egy hasonló nő sem fog rettegő, védelemre szoruló, vagy akár érzelmileg labilis kedvesre vágyni. Ha be is vállalja, esetleg a bátorsága miatt fogja, azért, mert képes felvállalni az ezzel járó felelősséget. 

Érdekelne, hány férfi vállal fel lelki erőből, bátorságból érzelmileg labilis partnert, s hány azért, mert bízik benne, az könnyebben irányítható, biztosan nem hagyja majd ott?

Őszintén remélem, hogy esetükben is ez a helyzet, s sok nőhöz hasonlóan esetleg az játszhat közre, hogy ők is boldog-boldogtalant meg akarnak "menteni", s ha egy ilyen kapcsolatba bocsátkoznak, szeretetből, remélik, hogy mielőbb megerősödik érzelmileg a másik.

Ennyit ByeAlexről.

Egy férfi, egy erősen hétköznapi srác. Nem macsó, nem metroszex, sőt, leginkább talán az intellektuelhez húz. Nem akar rivaldafényben arról énekelni, ő már hány nőt... őt hogy udvarolják körbe, hogy követi a hárem, hogy ájul el tőle minden nőnemű. S a csinos pofiját, vagy díszes hajkoronáját sem mutogatja, a kockás, lapos hasával. 

Ő csak egy srác, aki dalszövegeket ír. A kedvesének. De épp ebben van a varázsa. Nem akarja cukormázzal leönteni sem, nem mű, nem túlzott, nem mesterkélt, ahogy filmekben lát...láthatnánk, ha igényünk lenne ilyen filmekre. 

A dalszöveg tartalmi mondanivalója pedig határozottan üdítő, kellemes. Ha sokat énekelné nekem, elég ideig, talán még azt is elérné, hogy beleszeressek. Eddig csak ilyen típusú férfiaknak sikerült túllépniük a kezdeti "hm, külsőre egész vonzó" fázison. Mert egy ilyen férfihez érdemes újra és újra hazamenni, vagy újra és újra hazavárni- attól függ, melyikünk van épp úton.

S úgy látszik, még modern, igényes nőként is be kell ismernem, hogy nekünk nőknek bizony nem csak a külső számít. A végén még kiderül, hogy valójában (még ha csak ici-picit is) de romantikus vagyok... legalábbis a magam intellektuális módján biztosan.