Norvégiában a nőknek is kötelező lesz a sorkatonaság- olvasom. Ezzel Európában az első és egyetlen olyan ország lesz, amely ezt a kötelezettséget az eddig gyengébbnek gondolt (még ha nem is mindenben, sőt, néhol egyenesen erősebbnek hitt) nemre is kiterjeszti. Más országokban lassan már a férfiak is mentesülnek alóla, hiszen a mai háborúkban- mondják sokan- nem feltétlenül a bevethető emberek száma mérvadó. Ez is egyenjogúság a maga módján, ha nem lesznek katonák a nők, ne legyenek a férfiak sem? Hisz a modern technika immár lehetővé teszi, hogy csak azok válasszák ezt a pályát, akik hivatásuknak érzik. És háborúzni is ők menjenek. Helyes-e vagy helytelen, felelőssége-e az egyes, kettes, néha békés és pacifista embernek háború esetén megvédeni a hazáját? Nos, Norvégiában egyetlen párt kivételével az összes többi egyetértett abban: a nők is készüljenek fel. Valamire.

Hogy a döntés formális-e, vagy teljesen megfontolt, komolyan vett, azt egyelőre nem tudni. Női sorozás természetesen lesz, a fő kérdés, hogy mi a cél: Anne-Grete Stroem-Erichsen szerint a példa történelmi jelentőségű és méltó tisztelgés a nők szavazati jogának kiterjesztése előtt.

De van-e több is benne, mint tisztelgés? Ha a védelmi miniszter úgy értette, a nőktől is elvárják majd a kemény kiképzéseken való részvételt, le a kalappal, valóban, komolyan tenni akarnak valamit. Ha viszont formális lesz az egész és nem a bevethetőségre mennek rá, kérdéses, használtak-e egyáltalán a lépéssel vagy ellenkezőleg, újabb támadásoknak teszik ki magukat?

Pro és kontra...

A nők egyébként eddig is részt vettek a háborúkban, azokon a területeken, ahol erre lehetőségük nyílt. Ők álltak helyt, egyedül, a távol lévő férfiak helyett is. Háború után is nekik kellett megpróbálni talpra állítani a család, ország gazdaságát. A fronton ápolónőként segédkeztek a sebesült katonák mellett. A gyógyítás, a betegek, sebesültek ápolása éppen olyan fontos feladat, mint a harc. A férfi harcolt a nőért, míg a nő a végletekig legyengült, golyót kapott férfi életéért küzdött aztán.

A katonatársaknak erre nem mindig lett volna ideje, őket várta a frontvonal.

Emancipált nőként is nagyon nehéz megítélni (egyáltalán nem azért, mert az ember ki akarja húzni magát a nehézségek alól) mi a leghelyesebb. Ha a nők is katonák lesznek, ki vigyáz a gyerekekre? Ki marad velük?

Köztes megoldás lehet, hogy a legkiválóbbak harcba mennek (nők és férfiak közül egyaránt), míg a többiek maradnak. Köztes- de nem biztos, hogy helyes. A kizárásos alapon otthon maradókról nem tudni, hogy gyereknevelésben megállják-e a helyüket. 

Viszont az sem jó, ha védtelenül marad a nő. Az egyik barátom mondta: "A nők nem azért nem mennek háborúkba, mert ne lennének képesek (főleg a mai világban, ahol már nem feltétlenül fizikai erő függvénye ez) eleget tenni a feltételeknek, vagy békésebbek lennének a férfiaknál. De gondoljunk bele: ha egy ország lakosságának nőtagjai vesznek oda, annak az országnak annyi. Ennek ellenére, ha mi elmegyünk, nálatok is legyen fegyver. És tudjatok vele lőni."

Ha ez a célja a nők sorozásának, ha valóban komoly feltételekkel történik és megtanítják e téren felelősséget vállalni, "lőni" őket, a szeretteik, családjuk, nemzetük és nem utolsó sorban önmaguk érdekében (amellett, hogy bizonyára többen is lesznek, akik háborúba mennek közülük) az szép és nemes szándék. Egyetlen férfiről sem tudom elképzelni, hogy nyugodt szívvel hagyná otthon védtelenül azt, akit szeret.

A nők sorozása más téren is bizonyulhat hasznosnak...

Másik vélemény: "megtudhatják, milyen nehézségeken kellett évtizedekig átmenniük a férfiaknak. A katonaság nem csak fizikai, hanem lelki próbatétel is. Gyakran könyörtelen, hierarchikus rend uralkodik, a gyengébbeket elnyomják az erősebbek. Ez nem feltétlenül szerencsés, de a nők talán azt gondolják, egy közös, jó buli, a féktelen kicsapongások kora, csajozás, iszogatás. Tapasztalják csak meg élesben!"

A nemi erőszak elleni védekezés is könnyebbé válhat, egy olyan országban, ahol a férfiak számíthatnak rá: a nők is elsajátítottak néhány fogást. A ma embere egyébként is sokat gyengült, a városiasodás, elkényelmesedés folytán gyakran kifogna rajtunk az, amivel nagyanyáink már hajnalban felkelve végeztek, két óra alatt. A fizikai állóképesség amúgy is sok téren hasznos lehet, ki gondolná, még ott is, ami aztán tényleg, végképp tipikusan női jellemző: állítólag a sportolónők is jóval könnyebben szülnek.

Egyszóval: ártani biztosan nem árt. Sőt, a világért sem ez az oldala a leghangsúlyosabb, de sokak szerint még szexi is lehet. Elvégre, állítólag a nők is vonzódnak az egyenruhásokhoz, a chip and dale showk nem véletlenül használják fel olyan előszeretettel műsoraikban ezt. 

A női katonáknak természetesen szembe kell nézniük majd egy jó adag előítélettel: ha nem felel meg valaki a követelményeknek, jön a "mégiscsak nő!" elégedett összekacsintás. Ha megfelel, viszont rögtön megkaphatja a "nőietlen" jelzőt. Pedig talán együtt is megy a kettő, csak a hozzáálláson, nézőponton kell változtatni.

A női lélek...

...kutatása érdekes terület, annyi egymásnak ellentmondó vélemény röpköd róla, mint szinte semmi másról. Áskálódó, aljas, rosszindulatú, bajkeverő. Ám mégis békés, szeretetteljes, gondoskodó, távol áll tőle minden ártó szándék.

Végeztek egy kutatást, melynek eredménye az volt, hogy ha a nőket nem figyelik, hajlamosak a férfiaknál talán még több "bombát" is ledobni ellenségeikre számítógépes szimuláció során. Ha viszont figyelik őket, erősen visszafogják magukat, így felelve meg a társadalmi elvárásoknak.

Más kutatások állítólag ettől eltérő eredményt hoztak: a nők megegyezésre törekszenek, a békét szeretik. Soha nem támadnának senkire, inkább hajlamosak alkalmazkodni, az ütközések elkerülésének érdekében engedni. 

A válasz valószínűleg valahol középúton lesz.

Mindenesetre, Lise Meitnerről az a hír járja, háborúellenessége folytán tagadta meg (a többszöri felkérés ellenére is) az atombomba kutatásokban való részvételt. Nyilvánvalóan nem kis egyéni előnyökről mondva le ezzel.

Természetesen a felől sem lehetnek kétségeink, hogy ez sok hozzá hasonló férfire is igaz- egy hétköznapi nőre viszont egyáltalán nem biztos, hogy igen.